Játékos zenészek – Interjú Szabó Benedekkel (Szabó Benedek és a Galaxisok)

Mai interjúalanyom, generációjának (így az enyémnek is) egyik leghitelesebb, legaktuálisabb hangja, Szabó Benedek.

– Kérlek mutatkozz be, mondj néhány szót magadról, ki vagy, mivel foglalkozol.

Szabó Benedek vagyok, a saját magamról és a Galaxisokról elnevezett zenekar énekes-gitárosa. A zenélés mellett most éppen a Lushnál dolgozom, úgyhogy mindig nagyon jó (mások szerint épp ellenkezőleg) szappanillatom van.

– Mik az első játékélményeid, hogyan, milyen körülmények között és mivel találkoztál először a videojátékok világából?

Mivel apám közvetlenül a rendszerváltás után napi-, majd hetilapot indított Baján, a fél gyerekkorom szerkesztőségekben telt, ahol értelemszerűen gépek is voltak. Az első otthoni gépem szerintem egy 386-os volt, először jellegzetes Hercules monitorral. Azon pörgött az első Prince of Persia, a Moto GP, a Paranoid, az Arkanoid, Sokoban, később a Stunts, az F22 Retaliator és társaik.
Pár évvel később az egyik barátom szerzett valahonnan egy gyönyörű piros cédét, körülbelül száz játékkal, az unokatesómmal ezerszer kölcsönkértük, ezen rengeteg gyöngyszem volt, Ecstatica, Alone in the Dark, az összes akkori LucasArts-cím, a Kyrandia, Wolfenstein, ilyenek. A PC-vel párhozamosan ment a konzolos vonal is, az osztálytársaimnál előbb Commodore, a szerencsésebbeknél Super Nintendo vagy Sega Megadrive, később PS1, Nintendo 64, a csúnyán félrement Sega Saturnrengeteget játszottunk.

Forrás: Szabó Benedek

– Van-e valami kedvenc jeleneted valamilyen játékból, ami emlékezetes maradt valami miatt?

A kalandjátékokról úgyis mindjárt beszélünk, azokat most kihagyom, de például a Stunts jellegzetes bugjai (levitáció, spontán totálkár, egyebek) vagy az Another World első pár képernyője felejthetetlen élmény. Az is nagyon vicces volt, amikor Nintendóra kivettük a Warlock című platformjátékot és nem hittük el, hogy ilyen gyönyörű grafika egyáltalán létezhet. Össze is néztünk, hogy ennél már biztos soha nem lesz jobb, haha.

– Mi a kedvenc műfajod, azon belül mi hagyott mély nyomot?

Erre nagyon könnyű válaszolni: a point ‘n click kalandjátékok óriási hatással voltak a gyerekkoromra és az életemre is. Gyakorlati hasznuk például abban mérhető, hogy angolul is miattuk tanultam meg, a hangulatuk pedig meghatározza az emlékeimet a kilencvenes évekről. Ha most elkezdeném sorolni a kedvenceimet, soha nem érnék a végére, de nyilván meg kell említeni a LucasArts Tim Schafer és Ron Gilbert nevével fémjelzett aranykorát, amikor olyan csodálatos játékok jöttek egymás után, mint a Loom, az Indiana Jones and the Fate of Atlantis, a Monkey Island-sorozat, a Day of the Tentacle, a Sam & Max Hit the Road, a Full Throttle vagy a Dig.
Tényleg nem túlzok, ha azt mondom, nélkülük teljesen máshogy alakult volna az életem. A két kedvenc kalandjátékom érdekes módon mégsem LucasArts-cím: nekem örökre az első Broken Sword a műfaj csúcsteljesítménye, annál szebb és jobb játék soha nem készült. Annyira tökéletesen összejött benne minden, hogy a mai napig elérzékenyülök, ha eszembe jut egy-egy jelenet. A másik ilyen a Beneath a Steel Sky, szintén hátborzongató emlék. De emlékszem például a Három koponya című, részben magyar fejlesztésű játékra is, amit 1998-ban kaptunk ajándékba, amikor a bátyám megvette az eredeti Monkey Island 3-at (akkori és mai árakkal mérve is iszonyúan drága volt); ott az volt a meglepetés, hogy nem vártunk tőle sokat, végül mégis majdnem ugyanannyit játszottunk vele, mint a másikkal. Szerettem még a Space Quest-sorozatot, a Leisure Suit Larry egy-két részét, a Discworld Noirt, a Kyrandiát – sorolhatnám estig, akkoriban minden sarkon kalandjátékokba botlott az ember, annyira népszerű volt a műfaj. Számomra akkor ért véget a gamer-korszak, amikor kezdtek kimenni a divatból a kézzel rajzolt kalandjátékok, a 3D-s vonal már nem érintett meg. A Grim Fandango is sokkal jobb lett volna 3D nélkül, pedig az még tényleg egy zseniális sztori volt, amit kinyírt a borzalmas irányítás. Utána abba is hagytam a játékokat, maximum az egyetem alatt Fifáztunk, hogy ne kelljen bejárni, de az aktív gamerkorszak nálam a kétezres évek legelején befejeződött. De most, hogy ezt a műfajt is felszínre lökte az általános nosztalgiahullám, reménykedem egy második gyerekkorban.

– Milyen játékokkal játszottál még a kattintós kalandokon kívül?

Mindenféle platformjátékokkal, ezeket imádtuk az unokatesómmal, bár ő sokkal ügyesebb volt. Jazz Jackrabbit, Commander Keen (amit természetesen következetesen “Ken”-nek hívtunk), Serious Sam, Prehistorik, az Another World – minden idők egyik legjobb hangulatú és legnehezebb játéka.
A Fury of the Furries című játékra különösen jól emlékszem, mert amellett, hogy élveztük, iszonyú idegesítő volt. Egy időben szerettem az FPS-eket is, ment a Doom 1-2, a Wolfenstein, a Spear of Destiny és persze később a Duke Nukem 3D, amivel szó szerint mindenki játszott egy időben, akkora popkulturális jelenség volt. A verekedős játékokban kifejezetten rossz voltam (épp mostanában vert agyon a barátnőm Tekkenben), ettől függetlenül azért a Mortal Kombat-sorozat, a Street Fighter, a ClayFighter, a Primal Rage és az ilyenek megvoltak, bár nem PC-n – ehhez a műfajhoz mindig jobban illett a konzol.
Lehet, hogy azzal kellett volna kezdeni, amivel biztosan nem játszottam: a stratégiai játékokat és az RPG-ket világéletemben utáltam, feltehetőleg azért, mert teljesen hülye vagyok hozzájuk. Egyszer volt a suliban C&C– és Red Alert-verseny, elsőként zúgtam ki. Sajnos a logisztikai készségeim rendkívül fejletlenek, erről a körülöttem élő emberek tudnának mesélni.

Fotó: Nagy Mihály

– Van-e olyan játék, amit a közvélemény nem szeretett, Te viszont szívesen öltél bele jó pár órát? (Amolyan guilty pleasure “gém”.)

Érdekes, mert úgy emlékszem, gyerekkorunkban válogatás nélkül mindent szerettünk, az egészen szar dolgokat is.

– Van-e valami játékokhoz kapcsolódó kedvenc sztorid?

A második Monkey Islandet egy év alatt játszottuk végig 1996-ban. Volt egy rész, ahol hónapokra elakadtunk, végül szó szerint megálmodtam a megoldást.
Mivel akkor még nem nagyon volt itthon internet, maximum az 576-ban talált az ember végigjátszásokat, de ehhez ott sem volt (pedig megvolt majdnem az összes 576, bár pár évvel később egy tűzeset során megsemmisültek, de ez már egy másik történet), úgyhogy hetekig törtük a fejünket egy-egy trükkösebb résznél. ’96 őszén aztán bekötötték a – klasszikus betárcsázós – netet a szerkesztőségbe, úgyhogy a legvégéhez, amikor LeChuck üldöz a föld alatt, már sikerült segítséget szerezni. Ez volt az első walkthrough, amit életemben letöltöttem, és ez volt a vég kezdete is, mert utána az ember már lusta volt napokig tökölni, ha elakadt.

– A mostani felhozatalból van-e valami kiemelkedő a számodra?

Régóta nem játszom, a PC-m inkább otthoni stúdiózásra van optimalizálva, konzolom meg nincs. Az utóbbi évek posztmodern indie-játékai (Journey, Dear Esther, Heavy Rain) és minimalista retro-platformjátékok azért megérintettek, ha egy kicsit több időm lesz, szeretnék kipróbálni párat. És a nosztalgiafaktor miatt nagyon várom a Thimbleweed Parkot is.

– Szolgált-e esetleg ihletforrásként valami a játékvilágból?

Csak annyiban, amennyiben az irodalom is: amivel sokat foglalkozol, óhatatlanul megváltoztatja a gondolkodásmódod, még akkor is, ha nem veszed észre. Ezért – bár ugyanúgy nincsenek közvetlen referenciák az olvasmányélményeimre a számaimban, ahogy a játékokra sem – biztosan máshogy írnék, ha nem így nőttem volna fel. Az is lehet, hogy egyáltalán nem írnék. Régebben sokszor gondoltam a játékokra – persze főleg a kalandjátékokra – művészetként, főleg akkor, amikor tényleg annyi energiát fordítottak egy-egy címre, mint egy mozifilmre. A művészet pedig hatással van az emberre. De most, hogy kérdezed, eszembe jutott, hogy az egyik instrumentális Zombie Girlfriend-számnak Big Red Adventure a címe, szóval tessék, itt az ihletforrás!

Köszönöm Benedeknek a válaszokat!

A zenekart pedig itt találod meg:

Szabó Benedek és a Galaxisok Bandcamp

Szabó Benedek és a Galaxisok Facebook

Szabó Benedek és a Galaxisok YouTube