The Wardrobe (2017, PC)

The Wardrobe

Az utóbbi időben a régi vágású egeres, point ’n’ click kalandjátékok kicsit mostoha éveket élnek meg. Dicséretes dolog viszont, hogy a remaster/remake láznak köszönhetően új(abb) köntösben élvezhetünk akár egy Day of the Tantacle-t, vagy egy Full Throttle-t, de azért vágyna az ember valami újra is. Az újdonságokat ebben a műfajban manapság a lelkes független fejlesztőktől kapjuk meg, több-kevesebb sikerrel, mikor jobb, mikor rosszabb minőségben. Cikkünk tárgya is egy ilyen lelkes csapat munkája. Kicsit előre szaladva annyit elárulhatok, hogy játékunknál általánosságban a jobb minőség érvényesül.
Egy olasz közösségi finanszírozós oldalon, erősen a radar alatt indult a játék karrierje 2015 végén, ahol a frissen alakult C.I.N.I.C Games épphogy, de időre összekalapozta a szükséges pénzt a megvalósításhoz. A fejlesztők nem is voltak restek, szépen kalapálták is a játékot, és köszönhetően a lelkesedésnek (és nagy valószínűséggel a szakértelmüknek is), a játék a tervezett időben és (feltehetően) minőségben jelent meg 2017 februárjában.

Játsszunk szilvásat! – a történet

 A sztori a következő: Skinny és Ronald két jóbarát, akik egy szép napon kimennek kempingezni a mezőre, és falatozás közben fény derül Skinny halálos szilva-allergiájára. A „démoni” szilvának köszönhetően főszereplőnk végleg elnyúl a szép zöld gyepen, súlyos lelki traumát okozva ezzel barátjának, Ronaldnak, aki ezután egy árva szót sem szól. Skinny azonnal csontváz alakot ölt, és örök kárhozatra van ítélve egy koporsó alakú szekrényben, barátja szobájában, természetesen az ő tudta nélkül. A szálat innen vesszük fel: fel kell oldani az átkot – még időben –, viszont tapintatosságunk miatt ellézengtük az időnket, közel öt évet. Ronaldék éppen ma költöznek el, a szekrényünk a szobában maradt, távol a barátunktól, és maradt 4 napunk. Szerencsénkre ez a pár nap épp Halloween környékére esik, így büntetlenül flangálhatunk „kosztümünkben” és kereshetjük barátunkat, hogy feloldozzuk egymást.

A gyümölcs magja – a játékmenet

 Nagy meglepetést nem fogok okozni az ilyesfajta játékokat ismerőknek: egérrel kell irányítani mindent. A szokásos kattintós-kalandokra jellemző „pozicionálok, odamegyek, felveszem, használom, beszélek vele”-módi megy. Külön kiemelném az általam látott eddigi legötletesebb inventoryt, ami konkrétan Skinny mellkas-csontozata. Természetesen a tárgykombinálások is itt mennek végbe.
A játék hatalmas pozitívuma, hogy iszonyatosan jó hangulatot áraszt. Látszik, hogy a készítőknek sokat jelentenek a 90-es évek, a filmek, zenék és persze a videójátékok. Gondolok itt arra, hogy már egyetlen helyszínen is több popkulturális utalást látni, mint mondjuk egy egész Stranger Things évadban, pedig az sem kutya. Megfér egymás mellett Morpheus (nagyon ajánlott megkeresni a kapszuláját…), a Terminátor, a Half-Life 3 (!), Crash Bandicoot, de akár Rontó Ralph vagy Slender Man is.
További „élményfokozó” a játék egyszerű és fekete humora. Minden helyszínen vagy látsz, vagy hallasz valamit, ami egészen biztosan mosolyt csal az arcodra (sokszor a fejlesztőcsapat nevéhez hűen cinikus fajtát). Persze ezek önmagukban még nem tesznek élvezhetővé egy játékmenetet (de adnak hozzá, az biztos), arra ott vannak a műfaj sajátjai, a feladványok, rejtvények.

Ezen a ponton néha kicsit túllőttek a célon kedves olasz barátaink, mert van olyan rejtvény, aminek a megoldásához másfél óra kellett, és utólag is úgy gondolom, hogy teljesen logikátlan volt (hallasz engem kedves Porszörny?). Apró adalék, hogy az említett szörny hangját az a Ryan Laughton adja, aki a Neocore Games által, magyar kezek között készülő Warhammer 40,000: Inquisitor – Martyr című műben is szinkronhang. Szerencsére a logikai kínzás csak néhány esetben fordul elő, legtöbbször fogaskerék-kattogtató, de „igazságos” rejtvényeket kell megoldanunk a továbbjutásért.
Apropó továbbjutás: Rolandék házán túljutva megkapjuk a következő helyszínünket, kicsit később meg majd’ az egész várost. A különböző helyszínek között ide-oda mászkálva kell pontot tennünk az i-re. Ez azért jó, mert nem lett olyan a játék, hogy az adott helyszínen felvett (vagy esetleg hozott) tárgyakat kell elhasználni, kombinálni és mehetünk a következő helyszínre új tárgyakat felvenni és azokkal helyi rejtvényeket megoldani; ehelyett rendesen megdolgoztat a játék, helyszíneket változtatva, agyalva kell megtalálni a helyes megoldásokat, és így továbbjutni. Érdemes volt ebben a régi mintát követni, nem úgy, mint néhány másik kortársnál, például a The Silent Age-nél.

Ami a csontvázon van – grafika, hang és zene

Kezdjük a szinkronnal; telitalálat. A karakterek szinte mindegyike olyan szinkronhangot kapott, ami tökéletesen passzol. Sok szereplő már magával a hangjával mosolyt csal az arcra, én különösen jókat nevettem a sportos-tahón, és a kapcsolódó Skinny-féle fordításon. Ha popkulturális karakterekről beszélünk, véleményem szerint az alkotók törekedtek az eredeti hanghoz hasonló színészt találni és ez sikerült is. Persze itt már szóba jön egy kis szándékos elfordítás is, szintén szépen kivitelezve.
Muzsikában kicsit spórolós a játék. Helyszínenként egy dallam lett írva, az viszont jól, de egy bonyolultabb, vagy több lépcsős feladványnál kicsit monoton tud lenni.
A grafika gyönyörű, kézzel rajzolt az utolsó pixelig. Minden animáció és átvezető nagyon részletgazdag. Egy ilyen jellegű játéknál nem számíthatunk HDR-re, 354x-es élsimításra és valósághű effektekre, de nem is kell hozzá, ezért nincs is benne. Indítás után lehet felbontást és részletességet állítani, valamint hogy ablakban vagy teljes képernyőben kalandozzunk – és ennyi. Bőven elég is, ehhez a játékhoz nem kell több. Jóformán nincs mire elverni az erőforrást, így mondhatni a játék egy kenyérpirítón is élvezhetően elfut, így jóval elérhetőbbé téve magát, ami dicséretes dolog. Éljetek is vele, ha felvillanyoz a műfaj!

Hozzászólás